New York. A sok eltervezett és elcseszett próbálkozás után végre itt voltam. Már rég el akartam szakadni otthonról, el akartam menekülni, az elől, akivé válni készültem – és most végre sikerült. A lehetőségek országa! Micsoda elcsépelt kifejezés ez. Amerikai álom. Ostobaság, de mégis igaz – számomra abban a pillanatban, ott igaz volt. Állni, a Kennedy reptéren, mélyet szippantani a repülőtér levegőjéből. Olyan a szaga volt, mint egy új autónak. Friss kárpit. Az ülések szivacsa még recseg kicsit. A kormányon még nincsenek zsíros ujjlenyomatok. A rádió még nincs beprogramozva. Ez jutott eszembe. Ez Amerika: Tabula Rasa. Az Ígéret Földje.
A tízórás út, a turistaosztályon több volt, mint fárasztó, az ilyen megtépázi az ember idegeit. Főleg, hogy egy halom csecsemő is jött az anyjával – biztos az idei Baba-Mama Nemzetközi Konferenciára.
A repülőút hosszú volt, a rezegő szárnyakkal, tipikus párolt kajákkal, kék-fehér porcelán tálakkal, és stílusosan idióta amerikai romantikus vígjátékokkal. Mint egy előjel. Hiába akarsz Bruce Willis lenni, itt úgyis az idióta, vicces akcentusos szomszéd leszel, akit úgyis melegnek fog hinni a csaj.
Sosem szerettem a repülőutakat, most sem volt ez különben, hiába voltunk már rég repülési magasságon, én bekapcsolva hagytam az övemet – habár a mellettem ülő srác megpróbált meggyőzni, hogy ez felesleges, és nem fogunk lezuhanni – ezek a mai repülőgépek „atom biztosak”. Megkérdeztem, hogy nézi-e National Geographicon a Légi szerencsétlenségeket, de csak nevetett. Megjegyeztem azt is, hogy akár az Al-Kaida, a Hamasz, vagy valami hasonló csipet-csapat elvhű tagja is felrobbanthat minket a hetvenkét szűz reményében, de azt mondta, hogy annak egy a tízmillióhoz az esélye hogy valaki bombát vigyen a gépre. De számoljak úgy, hogy egy a tízmillió a négyzetenhez, mert ő már felhozott egyet – utalva valami régi kör e-mailes baromságra. Nem nevettem, de gondoltam az már tényleg vicces lenne, ha szólnék az egyik légi kísérőnek arról, amit éppen most mondott. Az út amúgy eseménytelen volt, gondoltam a laptopomon játszok majd pár órát, amíg lemerül az akksi, de nem engedték, hogy használjam. Pedig isten bizony se telefonálni, se robbantani nem akartam vele. Úgyhogy maradt a „mit tegyünk, ha zuhan a gép” leírás mosolygós emberekkel és valami kétéves bulvármagazin olvasgatása a film mellett.
Az út akármennyire is hosszúnak tűnt, miközben a csomagjaid várod a futószalagnál (amikről csak remélni tudod, hogy nem küldték el véletlenül a francba, Ausztráliába), az egyre ürülő teremben, míg csak végül te maradsz az sokkal, sokkal tovább tart… főleg ha közben még a Vicces Sráccal is beszélgetni kell. Meg persze megtalálni a kijáratot sem egyszerű egy ekkora helyen, de az Exit táblák előbb utóbb csak kivezettek.
