Az első munkám éjszakai mosogatás volt. Feketén persze, máshogy nem is tudtam volna. Nesze neked amerikai álom! Hideg zuhanyként ért a felfedezés, hogy istenigazából olyannyira nem vagyok különleges, hogy még nappali mosogatónak sem kellek. Mint amikor egy szempillantás alatt végigfut a pókhálószerű repedés a jégen, amin épp az ember áll. Persze gyorsan meggyőztem magam, hogy mindenki így kezdte, és hogy a hősök sem születnek, hanem azzá válnak (pedig de), és hogy ki a kicsit nem becsüli, satöbbi faszságok. Angolban van erre egy jó szó: Bullshit. Na, az volt ez az egész, de kényelmes volt elhinnem, hát elhittem.

A hely ahol dolgoztam, egy tipikus amerikai koszos kis étterem volt, olyasmi, mint amilyen a kamionparkolóknál van, csak épp a nagyvárosban. Unalmasnak persze ez is ugyan olyan unalmas volt, mint vidéki testvérei, csak a hajnali hazajutás volt mindig egy izgalmas menet a nyomornegyeden át.

Ahogy telt múlt az idő, ahogy egyre inkább magába szippantott ez a színes, szélesvásznú örvény, annál inkább éreztem, hogy megszabadulni az iratoktól – hát kurva nagy ostobaság volt a részemről. Az amúgy is szűk lehetőségek most még inkább megritkultak, számuk – mármint az ésszerű ötletek száma kábé a nulla volt. Tökéletes patthelyzet, se előre se hátra, ebben a világban ugyanis, már gyakorlatilag a puszta létezésünkhöz is papírok, bürokrácia kell. Ó, a 21. század, az emberi jogok, az egyenlőség és a szabadság fellegvára, melynek minden bástyáján politikai korrektség szivárványszínű, mosoly-fejes zászlaja leng. Lófaszt a seggedbe!

New York. A város, ami soha nem alszik. Mindegy, éjszaka itt is lehull a lepel, és a rózsaszín cukormáz lepattogzik a világ közepéről, és a keserű valóság kerül a felszínre. Éjszaka végre lerepedezik az emberekről is a maszk és mindent annak látunk, ami valójában. Semminek. Üresnek. Feketének. Éjszaka mindenki fél, a sötétben az ismeretlen fenyegetés úgy lopódzik az ember után, mint ahogy a csúnya, gonosz farkas Piroska után a sötét, komor rengeteg a fái között. Ha letérsz az ösvényről, könnyen lehet, hogy soha nem találsz vissza. A sötétben senki nem lát. Minden ember fogyatékossá, nyomorékká lesz. A vakság bizonytalanná tesz. A bizonytalanság óvatossá. Az óvatosság feszültté. Éjszaka minden ember olyan, mint egy vadállat. Van, aki párduc, és van, aki gazella. Nincs kivétel.

Pénz kellett, ahhoz munka, a munkához papír. Ahhoz meg vagy csoda, vagy kapcsolatok és pénz. Ördögi kör. És elég régen éltem már ebben a világban, hogy tudjam, a csodákra számítani teljesen őrült húzás lenne.

 Az első nagy pofon, amit Amerika egy gúnyos kacaj keretében lekevert, az az volt, hogy iratok nélkül kurvára nem megyek semmire. Az elmúlt századokban a bürokrácia, és a jogrendszer úgy terjedtek el az államok testében, mint valami kóros rákfene. X nyomtatvány kell, de hozzá előbb kell egy igazolás a hatóságtól. Ahhoz meg kell egy Z és egy Y kérdőív kitöltve, de nem itt. Ott. Persze mindjárt, csak előbb még kell egy biztosítás is. Ja, azt máshol kell kötni. Ha meg végre megvan minden szar, akkor X nyomtatvány? Olyat már nem csinálunk! Az ember meg úgy rohangál a hivatalok között körbe-körbe, mint valami őrült gyalogkakukk a rajzfilmben.

Lehetőség volt dögivel, probléma még több. A legnagyobb az volt ugye, hogy illegálisan voltam itt. Ráadásul a mostani, mexikóiaktól és terroristáktól vészterhes korban az ilyen problémát különösen ellenőrzik. Habár tökéletes megoldás itt sem volt, ahogy a világon sosincs, sikerült találnom egy olyat, ami bizonyos fokú védelemmel ellátott: kiötöltem magamnak egy új személyazonosságot. Irataim persze nem voltak, de az állásinterjúk legtöbbjén nem is kérték őket, elég volt a hihető önéletrajz, ami nagyjából valós eredményeimet takarta, csak a nevek és a helyek voltak mások. Senki nem ellenőrizte le, hisz a tudatlanság áldás Amerikában is! Ráadásul mindenki tudja, hogy mindenki hazudik. Akkor meg minek nehezítsük meg egymás dolgát?

Nem kell ahhoz Amerikában élni – elég a 21. században – hogy az ember tudja: semmi sincs ingyen. Három dologra volt szükségem hosszútávon. Lakásra, kajára és korunk vallására, az internetre. Szerencsére az első kettőre még volt egy ideig pénzem, a harmadikat meg a Mekiben, és más közhasznú intézményekben sikerült összelopkodni hála a csodálatos WiFinek.

Az USA városairól nem sok újdonságot tudok mondani, pedig pl. New York mégsem olyan, mint a Kojak-ben. A legjobb hasonlat, ami eszembe jut, hogy Amerika a világ legnagyobb bordélyháza, a városok meg a kurvák benne. És New York a legkeresettebb mindközül, habár sok mindent átélt már. New York pornózott is, sok ember számára a legjobb választás. Ha New York egy kurva, akkor Manhattan a mellei, Queens a vaginája, és Bronx a segge. Nem olyan király, mint elsőnek tűnik. Ja, de legalább van egy köldök-pirerecing-je is, amiért mindenki megőrül. A Szabadág-szobor!

New York igazi „záporeső-zivatarral” fogadott. Habár mindig is szerettem a viharokat, de ez a fajta eső – amelyik nyálkás, és mint a sivatag homokja, minden apró résbe, kis nyílásba befurakszik és két perc alatt – függetlenül attól, hogy milyen jó esőkabát van rajtad – olyan vizes leszel, mint aki fél órán át a zuhany alatt ált volna.

 New York. A sok eltervezett és elcseszett próbálkozás után végre itt voltam. Már rég el akartam szakadni otthonról, el akartam menekülni, az elől, akivé válni készültem – és most végre sikerült. A lehetőségek országa! Micsoda elcsépelt kifejezés ez. Amerikai álom. Ostobaság, de mégis igaz – számomra abban a pillanatban, ott igaz volt. Állni, a Kennedy reptéren, mélyet szippantani a repülőtér levegőjéből. Olyan a szaga volt, mint egy új autónak. Friss kárpit. Az ülések szivacsa még recseg kicsit. A kormányon még nincsenek zsíros ujjlenyomatok. A rádió még nincs beprogramozva. Ez jutott eszembe. Ez Amerika: Tabula Rasa. Az Ígéret Földje.