Nem kell ahhoz Amerikában élni – elég a 21. században – hogy az ember tudja: semmi sincs ingyen. Három dologra volt szükségem hosszútávon. Lakásra, kajára és korunk vallására, az internetre. Szerencsére az első kettőre még volt egy ideig pénzem, a harmadikat meg a Mekiben, és más közhasznú intézményekben sikerült összelopkodni hála a csodálatos WiFinek.
Nem volt sok ötletem, hogy mihez kezdjek. Volt egy érettségim, ami itt lófaszt sem ér, meg egy félbehagyott egyetemem, ami dettó. Soha nem voltam egy ambiciózus ember, nem akartam se visszamenni egyetemre rohadni, se bankelnök-főorvos-sztárügyvéd lenni, ahogy a sorozatokban. Egy valamit akartam, és ehhez ragaszkodtam: szabadnak lenni mindentől és mindenkitől. A törvényen kívüli élet persze csábító volt egy puszta elgondolás erejéig, de sajnos az ambíció hiányom mellé egy rohadt nagy lustaság is társult. Ha a Pokolra kerülök a lustaság vezető vádpont lesz ellenem. És törvényen kívülinek lenni sajnos roppant fárasztó dolog.
Soha nem akartam gazdagnak lenni, csupán azért, mert szeretem a pénzt. Nem akartam megvenni a világot, és egy ideje már megváltani sem. A lázas tinédzserálmok maradjanak meg a lázas tinédzsereknek. Ha a világ szar – márpedig sokaknak az – akkor az a pénz miatt van, a pénz miatt és a gyűlölet miatt, amit a pénz generál közvetve, közvetlenül. És csak egyszer kell kipróbálni, hogy rá jöjjünk, kutyaharapást rohadtul nem lehet szőrivel orvosolni.
Szóval amire nekem szükségem volt, az az álommeló. Munka minimális, fizetés maximális. De az álommelót nem véletlenül hívják úgy ahogy, és akármennyire is volt új otthonom az amerikai álom, a roppant pontos matematikai kalkulációim azt mutatták, hogy a pénzemből még 1 hónapig húzom kb., aztán vár rám a new york-i hajléktalanok misztikus világa.
Fogtam hát egy valag újságot és az internetet, és nekiálltam álláshirdetéseket böngészni.
