Ahogy telt múlt az idő, ahogy egyre inkább magába szippantott ez a színes, szélesvásznú örvény, annál inkább éreztem, hogy megszabadulni az iratoktól – hát kurva nagy ostobaság volt a részemről. Az amúgy is szűk lehetőségek most még inkább megritkultak, számuk – mármint az ésszerű ötletek száma kábé a nulla volt. Tökéletes patthelyzet, se előre se hátra, ebben a világban ugyanis, már gyakorlatilag a puszta létezésünkhöz is papírok, bürokrácia kell. Ó, a 21. század, az emberi jogok, az egyenlőség és a szabadság fellegvára, melynek minden bástyáján politikai korrektség szivárványszínű, mosoly-fejes zászlaja leng. Lófaszt a seggedbe!

Mindeközben a Nagy Testvér igazolványok, kártyák és kódok formájába ugyanúgy figyeli az ember minden apró mozdulatát, mint a kamerák vagy a műholdak. Persze azért nem ilyen durva a helyzet, illetve igen, pontosan ilyen durva, de úgyse tud az ember mit tenni ellene, hiába is meri néha azt hinni.

El kell ismerni, hogy zseniális húzás, minél inkább elhitetni az emberekkel, hogy ők szabadak, így ugyanis annál inkább leláncolhatjuk őket, mert a deviáns lázadozók, az eszmék és ideák bajnokai, akiket nem tör meg túl hamar a csillogó cukormáz, és nem tesz kurvájává azonnal a társadalom épp olyan ostobák, mint bárki más, és ők sem fognak pattogni, ha nem látják a problémát. Tudják hogy van, nagyon is jól tudják, de nem látják. Nem röhög a pofájukba. Túl hangosan. Másrészt persze ki ne vágyna rabságra, ha a kalitka aranyból van. Ha az ember megkaphat mindent, amire vágyik, akkor végül is minek problémázzon azon, hogy ezért cserébe fel kell adnia olyan dolgokat, mint a szabadság, annak is a legmesszibb, legelméletibb és legmegfoghatatlanabb részét? Ki az a hülye, aki egy ilyen képlékeny, ismeretlen izéért minden bizonyosságot és ismert jót odaadna? Ki az, aki nem adná el a lelkét a fogyasztás öröméért? A sok csodálatos szerkentyűért és tárgyért, melyek pörögnek, forognak, világítanak, lehet velük telefonálni, meg fényképezni, meg internetezni is, és ki lehet rakni a polcra, és meg lehet enni, és finom, és szép, és még szebb, és új, és többet tud, és adnak hozzá más dolgokat, és gyűjteni is lehet, és limitált, és jobb, mint a szomszédé, sokkal jobb ám! Ezek után mi a francot lehet kezdeni a lélekkel? Mit tud az?

És ennek ellenére mégis miért kérdezzük meg önmagunktól, és másoktól újra és újra, hogy miért van az, hogy minél jobban érezhetnénk magunkat annál rosszabb nekünk? Ha ennyire egyszerű a képlet, ha ennyire kényelmes minden, miért érezzük, hogy mégis csak egy nagy szar ez az egész?

New York egyik kevésbé hmmm… impozáns városrészének egyik falára láttam felgraffitizve, hogy „Szabadság? Nem embernek való dolog.” Ezek után mondja valaki, hogy az amerikai emberek a leghülyébbek a világon!