Másnap a McDonalds-ban reggeliztem. Utálom a mekit, de hát könyörgöm, ez az első reggelem Amerikában, én meg mindig is stílusos embernek vallottam (hittem?) magam, gondoltam akkor új életem első napjának reggelije is stílusosnak kell lennie: Amerikában amerikai (szemét) kaja.

 Persze itt sem tagadtam meg magam, és a sajtburgerből egy keményebbre sült krumpli segítségével kiturkáltam az uborkát – mint régen otthon, amikor péntekenként, majd hétfőnként a haverokkal együtt kajáltunk. És akármennyire is szar a hamburger, legalább ismerősen szar. Olyan szar, amilyet vártam. Nem meglepetés szar. Azt utálom. Amúgy meg utána a csokis fánk mindig megdobogtatja a szívem. Az egyetlen ehető kaja a mekiben ugyanis a csokis fánk. Puha, édes nem tocsog az olajban. Soha nem ettem még jobb csokis fánkot a mekisnél. A kólát bezzeg itt is ugyanúgy vizezik, mint otthon. Jellemző… Na mindegy, úgyis eldöntöttem már rég, hogy itt fogok venni egy rendes kólát. Egy olyat, amit Coca-bab alakú üveg-üvegben árulnak. Két decit öt dolcsiért. Azt talán nem vizezik.

Amúgy azt tartják az emberekről, hogy az vagy, amit megeszel. Csak most döbbenek rá, hogy ez mennyire így van. Itt tényleg vannak olyanok, akik csak gyorskaján élnek, és ez meg is látszik rajtuk: egyre inkább hasonlítanak az ételre, amit megesznek. Csak úgy, mint ahogy a gazdák is elkezdenek hasonlítani a kutyájukra, és vica versa. Azok nagy része, akik itt ült velem a mekiben, és ette… nem ez nem jó szó – hamburgert nem lehet enni, azt zabálni szokták, csak zabálni lehet, ugyanis a hús mindig elcsúszkál, a mustár-ketchup-majonéz szenthármasság kifolyik összemocskolja az ember kezét, míg végül nyakig tocsogunk a trutyiban – szóval az itt zabálók nagy része úgy nézett ki, mint a kaja: zsíros, tocsogó, ragadós undorító. És akkor még fel vannak háborodva, ha fekete a krumplis, kevés a saláta a hamburgerben (csak tudnám minek az nekik?). Aztán meg persze vannak a történetek, hogy a hamburgerekbe beleköpnek, belerecskáznak, meg hogy rákos volt az állat, amiből készítették. Hát, kurvára megérdemlik! És kurvára megérdemlem én is, ha olyan hülye vagyok, hogy ezt egyem. A „junk/trash food”-ot, a szemét kaját nem véletlenül hívják úgy, ahogy.

Persze ha megkérdezzük a legtöbb embert, hogy mégis miért ezt a szart eszi a válasz az, hogy siet, nincs idő másra, ezt ismeri már, és különben meg enni kell, nem akar éhen halni. Lófaszt. Akkor mibe akar belehalni? Koszorúér-szűkületbe? Vagy attól, hogy a saját gyomra harakirit követ el? Hogy a kalória meg a zsír körbeveszi a szívét, az apró réseken lassan belefolynak az artériákba, míg a végül nem is vér, hanem a saját hája fog az ereiben keringeni. Tényleg sajnálom őket (igazából nem, aki hülye haljon meg!), hogyha arra sincs idejük, hogy egy ekkora városban elmenjenek még húsz métert, ahol fele annyiért (habár Amerikában zabálásra nem sajnálják a pénzt) tízszer olyan jó kaját lehet venni. Ez van, dagadt embernek száz méter is egy örökkévalóság, nem mondom, hogy könnyű úgy menni, ha nem látjuk a saját lábunkat, ráadásul a Föld gravitációja is napról napra nő.

Ja, bocsánat, elfelejtettem. Amerikában senki sem kövér! Csak sok az erős csontozatú ember!