8. One Step Closer

 2009.01.19. 19:46

Pénz kellett, ahhoz munka, a munkához papír. Ahhoz meg vagy csoda, vagy kapcsolatok és pénz. Ördögi kör. És elég régen éltem már ebben a világban, hogy tudjam, a csodákra számítani teljesen őrült húzás lenne.

Bassza meg! Ezek alapján véget is érne a történet: volt valamikor egy srác New Yorkban, elfogyott a pénze, a nagyváros hamarosan elnyelte. Vége. Lófaszt. Ideje volt számon kérni Amerikán az amerikai álmot. Behajtani a meg nem ígért, de létező ígéretet. Csodára számítani őrült húzás, de otthagyni a biztos jövőt, valami teljesen bizonytalanért nem? Dehogynem. Hiába csábított a tékozló fiú visszatér undorító lehetősége, követeltem a csodámat, az Ígéret Földjén vagyunk, fenébe is!
Mit tehet az ember, ha csodára vár? Lottózik.
Nem, naná, hogy nem nyert. Ez nem egy tündérmese. Mindenesetre a kétségbeesésem egyre inkább nőtt, nem érhet véget így a történet, nem lehet! A pénzemmel arányosan az időm is fogyott, egy napom pontosan 37 dollárt ért. Soha nem vágott még pofán ennyire az élet, félelmetes az idődet pénzben számolni. Mint akit halálra ítéltek.
Tehát a pénzemmel csökkent az időm, ezzel fordítottan arányosan meg nőtt a kétségbeesésem, ami a bátorságom csökkenéséhez vezetett. Vissza kéne menni. Elég ebből a kamaszos lázadásból. Vissza kéne menni.
Végül is nem mentem, az utolsó csepp bátorságommal – fenét, vakmerőségemmel – fogtam, és belehajítottam a régi útlevelemet az öbölbe. Rohadjon meg a világ!
Ahogy a kis kék könyvecske alámerült a lassan hullámzó habokba, úgy merült alá az összes félelmem is a tudatom ismeretlen mélyébe, ahonnan a helyüket átvette egyfajta néma düh, egy kimondatlan, kimondhatatlan harag a világgal szemben, néma statikus zúgás, a pillanat, ami előtt a villám becsap. Olyan régi, eltemetett, ősi és ismeretlen volt ez a dolog, hogy csak idővel jöttem rá, ez az ősi ösztön, az életben maradás ösztöne.
Csak azért sem. Csak azért sem fogom feladni az első akadálynál. Egész életemben ezt tettem, kerültem a konfliktust, menekültem a kihívás elől, meghátráltam minden ellenállástól. Lófaszt. Nem ezért jöttem ide. Nem ez lesz a történet vége!

A bejegyzés trackback címe:

https://welcometoamerika.blog.hu/api/trackback/id/tr86889362

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sélli_ 2009.02.04. 14:39:30

Így is van: fuckoff everybody and keep going! Fel a fejjel, amíg van :)

- Bocs, h rákérdezek de hány éves vagy? Elég kiforrott a stílusod. (jó értelemben véve)Tetszenek a 'sztorik'. Teljesen megértem az érzéseidet, mivel ugyanezt lezongoráztam én is. Tarts ki, én 4 hónapig bírtam, és azt mondtam, na most volt elég, ide nekem a Budapest táblát, mert ezt a sok tésztaképű, sötét amerikánust nem bírom tovább elviselni. A honvágyról nem is beszélve... utólag nem bánom, hogy hazajöttem, de lehet ha kibírok még pár hónapot hosszú-hosszú évekre ottragadtam volna. Állítólag fél év a vízválasztó...

Onix Titan 2009.02.04. 18:07:23

@sélli_: Hali. 19. Örülök, hogy bejön a dolog, annak főleg, hogy kommenteltél, hamarosan folytatódik a sztori, csak most kicsit pihenőt tartok!
süti beállítások módosítása