New York igazi „záporeső-zivatarral” fogadott. Habár mindig is szerettem a viharokat, de ez a fajta eső – amelyik nyálkás, és mint a sivatag homokja, minden apró résbe, kis nyílásba befurakszik és két perc alatt – függetlenül attól, hogy milyen jó esőkabát van rajtad – olyan vizes leszel, mint aki fél órán át a zuhany alatt ált volna.
Taxit fogni nem volt probléma szerencsére. Itt az autók fele taxi, de mire beszálltam már teljesen eláztam. Filmek alapján azt hiheti az ember – ahogy akkor én is – hogy minden amerikai taxis vagy fekete, vagy arab, a kocsi fel van díszítve mindenféle ócska giccses szarral, az ülések az „1001 éjszaka”, a „Dizsnn Lámpása” vagy a „Lámák gyapja” füstölők szagától átitatottak, és a sofőrnek raszta haja van. Hát nincs. Akit most kifogtam, egy teljesen jellegtelen, „normális” ember volt.
Sokat gondolkodtam a repülőn, hogy mégis hová fogok menni, miután megjöttem. Persze nekem is volt amerikai nagybácsim, de az utazás egyik fő célja az volt, hogy elszakadjak. Azt meg nem lehet kényelmesen csinálni. Így hát maradt az olcsó motel – annyi pénzem még volt, hogy eléldegéljek ott, amíg munkát nem találok. És ez volt rögtön a következő probléma: munkát találni. Ez maga egy ekkora óriási országban még nem lett volna probléma, de tudniillik, hogy „elfelejtettem” letelepedési engedélyt kérni a követségen. Hivatalosan csak turista voltam. Mindegy, egyenlőre hagytam a francba ezt a problémakört, ráérek majd másnap rágódni ezen.
Végül is Brooklynban szálltam meg egy régi (Ötven éves. Az Amerikában már régi.), ötemeletes bérházból, vagy franc tudja, minek hívják ezeket kialakított szállodában. A hely teljesen olyan volt, mint a filmekben. A fal hámlik, a portán egy nagy könyvbe beíratják a neved, miután félóráig verted a csengőd a portásnak, aki halotta, de épp baseball meccs volt. Baseball! Az amerikaiak úgy imádják, mint egy istenséget, és habár az túlzás, hogy mindenki tudja az összes meccs összes ütőeredményét, azért rajonganak érte annyira, mint az olaszok a fociért, a svédek a hokiért vagy az oroszok a vodkáért. Nem is értem, hogy miért a fehérfejű sas az Egyesült Államok jelkép, miért nem egy baseball-ütő. Komolyan!
A szobám – hát olyan, mint egy olcsó szállodai szoba. Mindenki el tudja képzelni.
Tisztán emlékszem, ahogy ledobtam a csomagjaimat, és hanyatt vágtam magam a dohos, fémkeretes ágyban. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy tényleg itt vagyok, hogy a levegő, amit beszívok nem hazai, a padló, az ágy ami alattam van nem ismerős, a város, ami körülöttem tombol, ez a metropolisz teljesen idegen. Többen élnek ebben az egy városban, mint otthon összesen. Többen élnek abban a rohadt magas felhőkarcolóban, mint otthon egy kisvárosban.
Háromszáz millióan élnek ebben a kurva országban. Ezt a számot nem lehet elképzelni. Ha mind adnának egy-egy dollár megvehetném a fél világot. Így érezhették magukat a francia költők a magyar óráról amikor Petitvillage-ból felmentek Párizsba. Mennyi ember. Mennyi arc, mennyi egyéniség, miközben egy óriási massza az egész, egy szolid lassan áramló tömeg, mennyi múlt, remény, álom, szerelem, harc, dráma. És az egész fent van a kurva Facebookon.
Most, érzem csak igazán, hogy mennyire idegen ez a világ. Amit a térképen pár centi választ el, a Földön párezer kilométer, és repülővel 10 óra, az a valóságban egy másik világ már. Kinézek az ablakon, és minden, amit látok idegen. Nincs kint semmi, amit ismerek, amihez kötődhetek, amire számíthatok, amiben megbízhatok, ami segítene. A házak, az emberek, a fák, a kutyaszar, minden idegen. De megismerhetem őket. Megismerhetem az amerikai házakat, az amerikai embereket, az amerikai fákat és az amerikai kutyaszart is. Elvégre ez Amerika, a lehetőségek hazája.
És ekkor rám tört a rohadt honvágy…
